Ismertem a ritmusát, ismertem a kollégáit; még a fényképeket is ismertem – a kerti sütögetéseket, a meleg fényeket és az elmúlt évek rögtönzött táncparkettjeit. Bizonyos értelemben ez egy kiszámítható, évenkénti rituálé volt.
Mégis, idén valami szorítást éreztem a mellkasomban – mintha a távolban egy fakalapács halk, ritmusos kopogása hallatszana. Nem nevezném félelemnek vagy féltékenységnek; ezek a szavak nem illettek rá pontosan. Inkább egyfajta finom nyugtalanság volt ez – alig észrevehető rezgés –, amely azt jelezte, hogy „valami” van készülőben, bár azt nem tudtam volna megmondani, mi pontosan. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, elintézni egy múló gondolatként, de az makacsul ott maradt.
A buli előtt egy üzenetet írtam a mellkasára.
Ez nem féltékenységi roham volt – ezzel tisztában voltam. Nem tartottam magam olyan típusnak, aki ellenőrizni akarja a másikat, és nem is figyeltem árgus szemekkel minden mozdulatát vagy pillantását. Mégis, az érzés, hogy „valami történni fog”, egyre határozottabbá vált – mint egy felhő, amely makacsul megül az égen. Paradox módon ez szinte megnyugtató is volt: ha az ember tudja, hogy közeleg valami, úgy érzi, talán képes lesz reagálni rá – még ha egyelőre nem is tudja, hogyan.
– Ugyan már, ne vágj ilyen képet! – nevetett fel, és egy viccel próbálta eloszlatni a nyugtalanságomat. – Hiszen ez csak egy buli.Azzal a nyugodt, biztos magabiztossággal mosolygott rám, amely mindig előbukkan, amikor felveszi a zakóját és megigazítja a mandzsettáját – teljes meggyőződéssel arról, hogy az este egy egyszerű, kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik majd: emberek, zene, beszélgetés, végül pedig a hazatérés. Mégis, bennem valami egyszerűen nem akart megnyugodni.
– Persze, „csak egy buli”… – mormogtam. A szavakat – amelyekkel magamat akartam megnyugtatni – halkan, szinte csak magamnak mondtam ki. De azok üresen csengtek. Általában a „csak egy buli” kifejezés tényleg csak egy bulit jelentett, de ma este valahogy másképp csengett – mintha valami kis trükköt rejtene, amit még nem tudtam pontosan megfejteni. Nem akartam paranoiásnak tűnni. Nem akartam kérdésekkel kifaggatni, vagy bonyolult forgatókönyveket szőve visszatartani az indulástól. Szeretem őt, és ez a bizalmat is magában foglalja. Ugyanakkor nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal – hagyni, hogy a csendben akkorára nőjenek, hogy már ne lehessen őket megállítani. Tudtam, hogy a gondolatok sokkal zajosabb bulit képesek csapni, mint bármelyik táncparkett.
Pár lépést tettem a lakásban, mintha a mozgás segíthetne lerázni a mellkasomra telepedő nyugtalanságot. Az ajtóra pillantottam, aztán rá, majd vissza az ajtóra; olyan gesztust kerestem, amitől ez az este talán másmilyen lehetne. Nem akartam semmi nagy változást, nem akartam drámázni. Csupán egy kis kapaszkodót kerestem – valamit, ami mosolyt csal az arcomra, amikor az elmém – elkerülhetetlenül – olyan képeket kezdene festeni, amelyeknek semmi közük a valósághoz.
Így hát tettem valamit, ami eredetileg csak viccnek indult. Egy apró, szinte gyerekes ötlet volt – úgy villant fel bennem, mint egy villanykörte a sötét szobában. Észrevettem, hogy már ettől a gondolattól is enyhült bennem a feszültség. Talán épp erre volt szükségem: egy ártatlan gesztusra, ami emlékeztet rá, hogy tudunk nevetni, ugratni egymást, és képesek vagyunk a komoly dolgokat is játékossá tenni.
Folytatás a következő oldalon
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
