Mély levegőt vettem, majd felnéztem rá. Nem arról volt szó, hogy feltételeket szabjak vagy visszatartsam. Csupán egy apróságról – valami olyasmiről, ami csak a miénk –, amit magával vihetett erre az estére. Közelebb léptem, tudatosan megnyugtattam magam, és éreztem, ahogy mosoly terül szét az arcomon. Tudtam, hogy érteni fogja. Köztünk a humor mindig is hídként szolgált – a konyhában zajló gyors, csipkelődő szóváltásoktól kezdve egészen azokig a cinkos pillantásokig, amelyeket a mindennapok káoszában váltottunk egymással. Kinyitottam a fiókot, és egy olyan tárgy után nyúltam, amelyről tudtam, hogy ott lapul – elfeledve gémkapcsok, tollak és papírfecnik között. Szinte éreztem a tintát, még mielőtt a kezembe vettem volna. Egy apró gesztus – mint egy suttogás a bőrén –, csupán egy mosoly nyomát szerettem volna hátrahagyni. Egy filctollat vettem kézbe.
Abban a pillanatban, ahogy a mellkasához értem, minden feszültség, amit addig hordoztam, tovaszállt. Nem akartam semmi bonyolultat, semmi olyat, ami erőltetettnek hathatna. Csupán a jelenlétem nyomát szerettem volna otthagyni – melegen és játékosan –, egy finom jelzést arról, hogy egy csapatban vagyunk. Felnevetett – azzal a rövid, értő nevetéssel, amely azt üzeni: „értem” –, a válla pedig ellazult; egyértelmű jele annak, hogy benne van a játékban. Kettőnk között ez a pillanat vált az est szövetségévé: könnyed, mindenféle feszengéstől mentes, mégis elég ahhoz, hogy megnyugtassa zakatoló szívemet.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
