Egy lépést hátráltam, és úgy néztem rá, ahogy az ember egy kedves személyre tekint, épp mielőtt az átlépné a küszöböt. Könnyűséget éreztem. A buli maradt, ami volt – zenével, ételekkel, a kollégák közötti csipkelődő párbeszédekkel. Ám most ott maradt belőlem egy meleg nyom is – egy meghívás arra, hogy emlékezzen ránk, még a legegyszerűbb pillanatokban is. Talán végig ezt kerestem: nem kontrollt, nem tiltást, hanem egy néma „megvan egymásnak” üzenetet, amelyet néhány, biztos kézzel húzott vonal közvetített.
Megigazította a zakóját, homlokon csókolt, majd – lágy mosollyal – megismételte azt a mondatot, amit korábban már mondott: „Ez csak egy buli.” És ezúttal – az este folyamán először – úgy éreztem, talán tényleg csak ennyi az egész. Az ajtóban álltam, és néztem, ahogy becsukódik; egy újfajta, mély nyugalom járt át. Emlékeztetőül arra, hogy bármennyire is igyekszik az elme túlbonyolítani a dolgokat, a válasz néha pofonegyszerű: ott rejlik egy játékos gesztusban, amelyet épp a megfelelő pillanatban teszünk. Mosollyal az arcomon fordultam vissza a ház belseje felé.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
