Attól a pillanattól kezdve új megvilágításban láttam a családi összejöveteleket – az egymást átfedő nyelveket, és azt, hogy a csendek olykor sokkal többet közvetíthetnek, mint gondolnánk. Nem szemrehányó lecke volt ez, hanem annak felismerése, milyen létfontosságú, hogy meglegyen a megfelelő kulcs azokhoz az ajtókhoz, amelyekről azt hittük, már ismerjük őket.
Azóta gyakrabban gondolkodom az emberek közötti hidakon, azokon a nyelveken, amelyek vagy közelebb hoznak minket egymáshoz, vagy épp eltávolítanak, és azoknak a szerepén, akik nem csupán szavakat, hanem szándékokat is képesek lefordítani. Egy pergő beszélgetés mögött súlyos jelentések húzódhatnak meg – vagy éppen ellenkezőleg: jelentéktelen aggodalmak. A kettő közötti különbségtétel olykor azon múlik, hogy kívülálló maradunk-e, vagy valóban megértjük, mi zajlik a saját otthonunkban.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
