furcsán csendes volt. Olyan csönd volt ez, ami nem üres, hanem figyel. A szoba közepén egyetlen fa szék állt. Régi darab, gondosan kifényesítve. Azonnal éreztem, hogy ismerős, csak még nem tudtam, honnan. A háttámláján összehajtva egy takaró pihent.
Már ekkor összeszorult a mellkasom.
Ahogy közelebb léptem, felismertem az anyagot.
A nagymamám kötényének egy darabja.
Egy rész az első koncertpólómból.
Egy csík abból a függönyből, amit az első albérletünkbe vettünk.
Minden négyzet egy emlék volt. Az életem apró darabjai, egymáshoz varrva, türelmes gonddal. A takaró hajtásai között borítékok lapultak. Sok boríték. Vastagok, kézzel címezve. Olyanok, mintha régóta vártak volna rám.
Ez nem dekoráció volt.
Ez ajándék volt.
A férjem halkan beszélt, szinte ünnepélyesen. Elmondta, hogy az elmúlt egy évben levelet írt mindazoknak, akik valaha fontosak voltak nekem. Régi barátoknak egy korábbi életemből. Családtagoknak, akikkel eltávolodtunk egymástól. Szomszédoknak, akik látták, hogyan lettem az, aki vagyok.
Mindegyiktől csak egy dolgot kért:
egy emléket,
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
