amelyeket korábban különleges alkalmakra tartottak fenn, de most hétköznap is felbukkantak, mintha bizonyítékai lennének valaminek, amit Tina még nem tudott megnevezni. Néha elkapta anyja tekintetét – hosszú, átható, szinte ijedt tekintetet, amely azt sugallta, hogy anyja többet lát benne, mint csupán egy lányt, aki éppen befejezi az iskolát és készül az egyetemre. „Anya, te magad mondtad, hogy a középiskola után önállónak kell lennem” – mondta Tina egy nap, próbálva eloszlatni a feszültséget, ami láthatatlan függönyként lebegett a levegőben. Anyja megdermedt a konyhai mosogatónál, kezében egy vízcseppekkel borított tányérral, amelyek a lámpafényben szikráztak. Egy pillanatra nem a lányára meredt, hanem a válla mögötti üres térre, mintha ott lenne a válasz, amit keres, de nem igazán tudott megfogalmazni. – Megmondtam… – válaszolta végül halkan, hangjában olyan volt, mint egy árnyék a korábbi bizonyosságából, amely most kezdett omladozni. – De akkoriban minden más volt. – Mi változott? – kérdezte Tina, mire anyja letörölte a tányért egy törölközővel, bár az már régen eltűnt, egy gesztus, ami elárulta, hogy időt szánt a megfelelő szavak megtalálására. – Felnőttél – válaszolta végül, és az egyszerű kijelentés furcsán hangzott, mintha többet tartalmazott volna, mint a nyilvánvaló igazság. Tina a biztonságról, a pénzről, a függetlenségre váró mindennapi nehézségekről várt hallani, de erről nem – nem erről a rejtélyes mondatról, ami mintha kinyitotta volna az ajtót valamihez, amit évek óta rejtettek előle.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
