Az, hogy milyen gyorsan vesszük észre a rejtett témát, nem tekinthető az intelligencia megbízható mérőszámának. A rejtett képeket tartalmazó feladványok vizuális időtöltések, nem pedig szabványosított intelligenciatesztek. Az arc néhány másodperc alatti felfedezése nem utal magasabb általános intelligenciára ahhoz képest, mint amikor valakinek ehhez percekre van szüksége. Az eredményeket befolyásolhatja a hasonló feladványok ismerete, a megtekintés körülményei, a képminőség, a képernyőméret, a figyelem mértéke és számos egyéb helyzetfüggő tényező.
Különösen nagy szerepet játszhat a tapasztalat. Aki gyakran foglalkozik optikai illúziókkal, már tudhatja, hogy érdemes megvizsgálni a negatív tereket, a szokatlan árnyékokat és a nagyobb mintázatokat, ahelyett, hogy csupán a nyilvánvaló tárgyakra összpontosítana. Aki először találkozik ilyen képpel, természetes módon hétköznapi fényképként tekint rá, és elsősorban a szarvasra figyel. A tapasztalt szemlélő nem feltétlenül rendelkezik általánosságban jobb látással; egyszerűen csak elsajátított egy olyan keresési stratégiát, amely különösen hatékony az ilyen típusú feladványoknál.
A képernyőméret is befolyásolhatja az élményt. Kis mobilképernyőn a vékony ágak összemosódhatnak, így bizonyos nagyobb formák könnyebben észrevehetők, ugyanakkor más fontos részletek túl apróvá válhatnak a láthatósághoz. Egy nagy számítógép-monitor több textúrát tárhat fel, de arra is csábíthatja a nézőt, hogy az apró részletekre összpontosítson az átfogó kompozíció helyett. Egyik megoldás sem jobb önmagában a másiknál; az optimális méret részben attól függ, hogyan hozták létre a rejtett képet.
A kép kontrasztja és a képernyő fényereje szintén meghatározhatja, mely részletek vehetők ki a legkönnyebben. Egy, a rejtett arc szempontjából kulcsfontosságú árnyék az egyik képernyőn élesen kirajzolódhat, míg a másikon alig látható. A túlzott fényerő csökkentheti a világos területek közötti kontrasztot, míg a nagyon sötét beállítások megnehezíthetik az árnyékokban rejlő részletek felismerését. Ez is egy ok arra, miért érzékelhet két ember eltérően ugyanazt a feladványt anélkül, hogy a különbség bármi lényegeset elárulna az intelligenciájukról.
A figyelem és a fáradtság szintén szerepet játszik. Aki hosszú ideje összpontosít a képernyőre, észrevétlenül átsiklhat egy olyan mintázat felett, amely egy rövid szünet után azonnal nyilvánvalóvá válik. Ugyanazon területek ismételt átvizsgálása megerősíthet egy nem hatékony stratégiát. Ha egy pillanatra elfordítjuk a tekintetünket, lehetőséget adunk a figyelemnek a „lenullázódásra”. A képhez való visszatéréskor az kevésbé tűnhet ismerősnek, így könnyebb lehet új szemszögből vizsgálni. Ez magyarázza, miért fordul elő gyakran, hogy miközben egy rejtvényen dolgozunk, félretesszük azt egy időre, majd a visszatéréskor szinte azonnal észrevesszük a megoldást. A rejtett alak nem a szünet alatt bukkant elő; a szemlélő egyszerűen felhagyott a megszokott figyelmi mintázat ismétlésével. Az új nézőpont csökkentheti a kezdeti keresés során kialakult előfeltevések hatását.
A kép elforgatása szintén érdekes kísérlet lehet. Ha oldalra vagy fejjel lefelé fordítjuk a képet, megváltozik az ismerős tárgyak tájolása. A szarvas már nem a szokásos, talpán álló helyzetben látható, a fák pedig nem a szemlélő által elvárt függőleges formákat mutatják. Ez gyengítheti az ismerős tárgyakhoz társított azonnali címkéket, és inkább a formákra, valamint a kontrasztokra való összpontosításra ösztönözhet. A kép kialakításától függően a rejtett alak felismerése könnyebbé vagy nehezebbé is válhat. Folytatás a következő oldalon:
Miután felfedeztük az elforgatott képen rejlő alternatív mintázatot, a kép eredeti helyzetbe való visszaállítása megkönnyítheti a felismerést. A szemlélő ekkor már tudja, mely részletek tartoznak össze, és fejben képes fenntartani ezt a csoportosítást. Az elforgatás tehát nem tár fel korábban hiányzó információkat; csupán annyi történik, hogy rövid időre megtöri az uralkodó értelmezést, lehetővé téve ugyanazon vizuális elemek eltérő módon történő rendszerezését.
Egy másik stratégia, ha nem az egész alakot próbáljuk egyszerre azonosítani, hanem egyetlen, valószínűsíthetően arcra jellemző részletet keresünk. Keressünk olyasmit, ami szemre, orra vagy homlokra emlékeztethet. Ha találtunk egy lehetséges részletet, megvizsgálhatjuk a környező területet, hogy lássuk, utalnak-e a közeli formák az arc többi részére. A felismerés gyakran egy apró jelből indul ki és onnan terjed tovább, ahelyett, hogy az egész alak egyszerre válna láthatóvá.
Így a különböző szemlélők eltérő kiindulópontokról indulva is felfedezhetik ugyanazt a rejtett képet. Lehet, hogy valaki először egy szemet vesz észre. Más talán a homlokot sejtető ívet látja meg. Megint más az orrot vagy az általános sziluettet pillantja meg, mielőtt azonosítaná az egyes részleteket. Ezek a különböző megközelítések azt mutatják, hogy a vizuális felismerés nem mindig rögzített sorrendben megy végbe.
A rejtvény különösen érdekessé válhat, ha többen együtt vizsgálják. Egyes résztvevők azonnal állíthatják, hogy látják a rejtett férfit, miközben mások még mindig az erdőt fürkészik. Ahelyett, hogy elárulnák a pontos helyet, azok, akik már megtalálták az alakot, egyre konkrétabb támpontokat adhatnak. Az ezt követő beszélgetés gyakran rávilágít arra, milyen erősen befolyásolja a kezdeti értelmezés…
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
