Ugyanakkor érdemes fenntartásokkal kezelni azokat az állításokat, amelyek szerint csak az emberek bizonyos százaléka képes megoldani egy feladványt – vagy hogy a válasz meghatározott időn belüli megtalálása kivételes intelligenciát igényel –, hacsak nem támasztják alá hiteles bizonyítékok. A vírusként terjedő bejegyzések néha drámai statisztikákat társítanak hétköznapi vizuális rejtvényekhez anélkül, hogy megbízható tanulmányra hivatkoznának. A rejtvénynek nincs szüksége ilyen állításokra ahhoz, hogy érdekes legyen; igazi vonzereje abban rejlik, hogy felfedezhetünk egy második képet az elsőn belül.
Nem szükséges versenyt csinálni a feladatból. Előfordulhat, hogy az egyik néző szinte azonnal észreveszi az arcot, mert a tekintete véletlenül épp egy kulcsfontosságú részletre téved. Másvalaki viszont percekig a szarvasra összpontosíthat, mielőtt a kép többi részét is megvizsgálná. A véletlen tehát befolyásolhatja, milyen gyorsan találjuk meg a rejtett elemet.
Ha korlátlan időt biztosítunk a résztvevőknek, a tevékenység nyugodtabbá és élvezetesebbé válhat. Az idővel való versenyfutás helyett a nézők különféle stratégiákkal kísérletezhetnek. Közelebb hajolhatnak a képhez vagy hátrébb léphetnek, kicsinyíthetik vagy elforgathatják a képet, esetleg átmenetileg letakarhatják a szarvast. Minden technika új lehetőséget kínál arra, hogy megfigyeljük, miként változik a vizuális kompozíció egésze.
A szülők vagy pedagógusok számára, akik szórakoztató tevékenységként használják ezeket a rejtvényeket, a feladatot követő beszélgetés értékesebb lehet, mint pusztán annak megállapítása, ki végzett először. A résztvevők megoszthatják egymással, mi vonta el a figyelmüket, melyik részlet segített a megoldásban, és hogyan látták a képet, miután felfedezték az arcot. Ez fejleszti a megfigyelőkészséget és ösztönzi a párbeszédet anélkül, hogy azt a látszatot keltené, mintha a rejtvény a kognitív képességek hivatalos mérőeszköze lenne. Az élmény arra is rávilágíthat, miért nem értenek egyet az emberek abban, mi számít nyilvánvalónak. Aki már észrevette az arcot, annak nehéz lehet megértenie, másnak miért nem sikerül ugyanez. Az ő észlelése ugyanis már értelmes egésszé rendezte a vonatkozó formákat, míg a másik megfigyelő továbbra is elsősorban az erdő részeként látja ugyanazokat az elemeket.
A megoldás azonnali felfedése ezért akár komikus reakciót is kiválthat. A megfigyelő hirtelen átélheti a váltást: a semmi különöset nem mutató képtől eljuthat odáig, hogy csodálkozik, miért is volt valaha nehéz észrevenni az arcot. A nyilvánvalóság e hirtelen érzete a felismerés eredménye. Ha tudjuk, mit kell keresnünk, megváltozik, hogy a kép mely részei vonzzák a figyelmünket, és hogyan csoportosítjuk azokat.
Ez a hatás akár órákkal vagy napokkal később is megmaradhat. Ha ugyanaz a megfigyelő újra látja a képet, a rejtett arc szinte azonnal előbukkanhat; a memória ekkor már erőteljesen irányítja a figyelmet. A feladvány, amelynek megoldása korábban percekig tartott, immár könnyedén megoldható, mivel a megfigyelőnek már nem kell felfedeznie az alternatív értelmezést.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
