A piros lábas több volt egyszerű edénynél
Vannak tárgyak, amelyeket annyira megszokunk, hogy fel sem tűnik: valójában kulturális emlékek. A piros zománcos lábas pontosan ilyen, hiszen nem divatcikk volt, hanem dolgozott, karcolódott, itt-ott lepattant róla a zománc, mégis hosszú évtizedeken át főtt benne a vasárnapi leves, a pörkölt vagy éppen a lekvár.
Sok ilyen edény még azt a konyhabútort is túlélte, amelyhez eredetileg megvásárolták. Egy régi fazék gyakran családról családra öröklődött, és senki nem gondolta volna, hogy egyszer majd azért lesz különösen értékes, mert többé már nem készülhet ugyanabban a magyar gyárban.
Ritka az a magyar család, amelyik ne találkozott volna vele
A bonyhádi zománcedények azért váltak ennyire ismertté, mert soha nem valamiféle luxuscikként éltek a magyar köztudatban. Hétköznapi használati tárgyak voltak, olyan természetes részei a konyhának, mint a fakanál, a tésztaszűrő vagy a kockás konyharuha. Talán éppen ezért érinti meg ennyire az embereket a gyár bezárása. Nem egy távoli ipari termékről van szó, hanem valamiről, amit rengetegen meg tudnak fogni otthon a saját polcukon.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
