Az ilyen gyárakat nem lehet egyszerűen újranyomtatni
Egy üzem falait persze fel lehet húzni újra, gépeket is lehet vásárolni, és akár új márkát is létre lehet hozni. De 115 évnyi folytonosságot, szaktudást és dolgozói tapasztalatot nem lehet egy üzleti terv mellékleteként beszerezni. Ezért fájdalmas minden olyan ipari üzem eltűnése, amely egy sajátos termelési kultúrát őrzött. Mire később rájövünk, hogy talán mégis szükség lett volna rá, addigra a gépek, a szakemberek és a tudás gyakran már szétszóródott.
És közben ott van az a régi piros fazék a szekrényben
Talán most sokan egészen más szemmel néznek majd arra a zománcos edényre, amelyet eddig legfeljebb akkor vettek elő, amikor nagyobb adag levest kellett főzni. Lehet, hogy már lepattant a széle, lehet, hogy húsz vagy negyven éves, de egyszerre egy eltűnő magyar iparág kézzelfogható emléke lett. Ez az egyik furcsa dolog a hétköznapi tárgyakban: az értéküket sokszor csak akkor vesszük észre, amikor megszűnik mögöttük az a világ, amely létrehozta őket. Tegnap még egy régi lábas volt, ma már egy 115 éves gyár történetének darabja.
Nem csak Bonyhád veszít
Egy ilyen gyár bezárása természetesen először a várost és a dolgozó családokat sújtja, de a veszteség ennél szélesebb körű. Magyarország ismét elveszít egy olyan termék hazai gyártását, amelyet korábban generációkon át képes volt saját maga előállítani. Lehet majd importálni zománcedényt, és biztosan továbbra is lesznek piros lábasok a boltok polcain. De azok már nem ugyanannak a magyar ipari történetnek a folytatásai lesznek.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
