Öt év telt el, de azt a szörnyű éjszakát sosem tudtam elfelejteni.
Kint tomboló vihar tombolt. Az eső dobolt az ablakokon, a szél hajladozásra kényszerítette a faágakat, a házban pedig többször is megvillantak, majd kialudtak a fények, végül pedig mindent elnyelt a sötétség.
A férjem, Daniel, épp bevásárlásból tért haza.
A konyhában álltam, amikor meghallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Szólni akartam neki, de mielőtt még a nevét kimondhattam volna, fülsiketítő csattanás hallatszott az előszobából.
A lépcső felé rohantam.
Daniel a lépcső alján, a padlón feküdt. Mellette felborult a bevásárlótáska, az élelmiszerek pedig szanaszét hevertek a padlón. Szemei csukva voltak, kétségbeesett kiáltásaimra pedig nem válaszolt.
Segítségért kiáltottam. A szomszédok odasiettek; valaki mentőt hívott, mások pedig próbáltak segíteni Danielen, amíg a mentősök meg nem érkeztek.
De már túl késő volt.
Később egy orvos elmagyarázta, hogy a férfi halálos sérüléseket szenvedett a lépcsőről való leesés következtében. A rendőrség átvizsgálta a helyszínt, de nem találtak idegenkezűségre utaló jelet. A lépcső vizes volt – Daniel épp a szakadó esőből érkezett –, és az áramkimaradás okozta sötétben könnyen előfordulhatott, hogy rosszul mérte fel a következő lépést. Az ügyet szerencsétlen balesetként zárták le.
Én pedig elhittem.
Vagy legalábbis próbáltam elhinni – mert a gondolat, hogy még a férjem életének utolsó pillanataiban is kételkednem kellene, egyszerűen túl fájdalmas volt.
A halála utáni első hónapokat mintha ködben töltöttem volna. Minden reggel úgy ébredtem, hogy talán minden visszatér a régi kerékvágásba, ám minden este rá kellett jönnöm: Daniel soha többé nem lép be az ajtón.
A könyvei ott maradtak a polcokon. A bögréje pedig továbbra is a konyhaszekrényben állt. A szekrényben lógott egy ing – olyan, amit nem volt szívem kimosni, mert még mindig őrizte az illatszerének halvány nyomát.
Ahogy telt az idő, a holmijainak nagy részét dobozokba pakoltam. Volt, amit továbbadtam, másokat pedig emlékül megtartottam.
Egy tárgy azonban pontosan ott maradt, ahol mindig is volt.
Egy nagy, fehér kerámia virágtartó.
Daniel még az esküvőnk előtt pár nappal adta nekem. Hazahozott egy gyönyörű orchideát, az asztalra tette, és mosolyogva így szólt:
„Azt szeretném, ha ez a virág valami olyannak a kezdete lenne, ami egy egész életen át elkísér minket.”
Akkor még nevettem rajta, mondván, hogy nálam a növények általában nem bírják sokáig.
„Akkor majd közösen gondozzuk” – felelte, és homlokon csókolt.
Az orchidea néhány év múlva elhervadt, de a kaspót nem dobtam ki. Más növényt ültettem bele, és ott hagytam a nappaliban – pontosan azon a helyen, ahová Daniel tette még annyi évvel ezelőtt. Valahányszor ránéztem, eszembe jutott az első közös otthonunk: a nevetés, miközben berendeztük a házat, és az esték, amikor egymás mellett ülve a jövőnket terveztük.
Egyszerű tárgy volt, számomra mégis felbecsülhetetlen értéket képviselt.
És éppen ezért éreztem úgy azon a napon, hogy a férjem egy újabb darabkáját veszítettem el.
Esős délután volt, és elhatároztam, hogy átültetem a növényt. A kaspó nehéz volt, a felülete csúszós, a kezem pedig vizes.
Alig tettem meg néhány lépést, amikor hirtelen kicsúszott az ujjaim közül.
Hangos reccsenés hallatszott.
A fehér kerámia darabokra tört a padlólapon. Kiszóródott a föld, a zöld levelek pedig az éles szilánkok között hevertek.
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
