Megdermedve álltam, és percekig bámultam a romokat.
Aztán letérdeltem.
– Sajnálom, Daniel – suttogtam, és észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam.
Abszurd volt az egész. Tudtam, hogy a kaspó csupán egy tárgy. Mégis úgy éreztem, mintha elpusztítottam volna valamit, ami segített életben tartani az emlékét.
Óvatosan kezdtem összeszedni a nagyobb szilánkokat, ügyelve arra, hogy meg ne vágjam magam. Ahogy lesöpörtem a földet, valami szokatlanra lettem figyelmes.
A növény gyökerei közé ékelődve egy kis, szürke zacskó lapult.
Eleinte azt hittem, egy régi csomag műtrágya. Ám a zacskó nem volt sem szakadt, sem koszos – ahogy pedig számítottam volna rá. Gondosan össze volt hajtva, és egy vékony madzaggal átkötve.
Csak bámultam.
Soha nem tettem ilyesmit a virágcserépbe. Már többször átültettem a növényt, és rendszeresen cseréltem a földjét – mégsem láttam még soha ezt a csomagot.
Óvatosan felemeltem.
Meglepően nehéz volt.
Abban a pillanatban elfogott az első félelem. Nem tudtam miért, de hirtelen az az érzésem támadt, hogy olyasmit tartok a kezemben, amit sosem lett volna szabad megtalálnom.
Körbenéztem a kertben. Senki sem volt ott. Csak az eső kopogását hallottam a tetőn, meg az elhaladó autók távoli morajlását.
Visszamentem a házba, letettem a zacskót a konyhaasztalra, és hosszan bámultam.
Kidobhattam volna.
Úgy is tehettem volna, mintha semmit sem találtam volna.
De egy kérdés nem hagyott nyugodni: vajon miért rejtene el valaki ilyesmit éppen abban a virágcserépben, amelyet még az esküvőnk előtt kaptam Danieltől?
Végül elővettem egy ollót, és óvatosan elvágtam a madzagot.
Nem műtrágya volt benne.
Egy kis műanyag tasak, egy megsárgult boríték és egy fémkulcs lapult ott. Minden gondosan be volt csomagolva, hogy megvédjék a tartalmat a nedvességtől.
Először a borítékot nyitottam ki.
Az első lapon egy rövid üzenet állt, olyan kézírással, amely…
FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON
