„Ez a ház csak az én gyerekeimé lesz!” – jelentette ki az anyósom az ünnepi asztalnál. A 82 éves anyja felnevetett: „Milyen gyerekeidé? Még mindig nem mondtad el nekik?”

A történet azonban még mindig nem ért véget.

És ezt Margit mama tudta.

– A házról is beszélnetek kell – mondta.

Ilona felkapta a fejét.

– Ne.

– De.

Gábor becsukta a borítékot.

– Milyen házról?

Margit mama visszament az étkezőbe, mi pedig követtük.

Leült, és elmagyarázta, hogy a szentendrei ingatlan, amelyről Ilona az este elején olyan magabiztosan kijelentette, hogy „az ő gyerekeié lesz”, valójában soha nem volt kizárólag az övé.

A házat Margit mama és a férje vásárolta 1973-ban.

Később a tulajdonjog felét Ilonának ajándékozták.

A másik fele Margit mama nevén maradt.

– Ezt tudjuk – mondta Edit.

Margit mama megrázta a fejét.

– Nem tudtok mindent.

Három évvel korábban végrendeletet készített.

A saját ötvenszázalékos tulajdonrészét nem Ilonára hagyta.

És nem Editre.

Hanem Gáborra.

Az anyósom felugrott.

– Ezt nem teheted!

– Már megtettem.

– Miért neki?

Margit mama arca hirtelen kemény lett.

– Mert harmincnyolc évig hagytam, hogy a félelmed irányítsa az életét.

Ilona elvörösödött.

– Én neveltem fel!

– Igen. És ezért mindig az anyja maradsz. De attól még nem volt jogod elvenni tőle az igazságot.

Gábor közbevágott.

– Nem kell a ház.

Margit mama ránézett.

– Nem is a ház miatt adom.

– Akkor miért?

– Mert Zsuzsa apja is fizetett annak idején a felújításba.

Ilona elsápadt.

Ez új volt.

Margit mama elmesélte, hogy amikor Zsuzsa huszonöt éves lett, az apja eladott egy kisebb telket. A pénz egy részét titokban Ilonának adta, hogy a szentendrei házat korszerűsítsék.

A feltétel az volt, hogy Gábor felnőttkorában tudja meg az igazságot.

Ez soha nem történt meg.

– Mennyi pénzről beszélünk? – kérdezte Edit.

– Akkoriban közel kétmillió forintról.

1990-es évek közepi pénzről volt szó.

Mindannyian értettük, hogy ez akkor hatalmas összegnek számított.

Ilona az asztal szélébe kapaszkodott.

– Nem nekem adta. A házra adta.

– Pontosan – mondta Margit mama. – Ezért ne mondd többé úgy, mintha minden kizárólag a te döntésed lenne.

Edit ekkor sírni kezdett.

Nem a ház miatt.

– Anya, én ezt nem értem – mondta. – Miért kellett nekünk azt mondani egész életünkben, hogy Gábor miattad van?

Gábor ránézett.

– Mit mondott?

Edit megtörölte az arcát.

– Azt, hogy miattad nem lehetett több gyereke. Hogy beteg volt a szülésed után.

Gábor nem szólt.

Ilona behunyta a szemét.

– Ezt nem így mondtam.

– Dehogynem.

Edit hangja most már dühös volt.

– Minden veszekedésnél előjött. „Én Gáborért feláldoztam mindent.” Ezt hallgattuk húsz évig.

Gábor egyetlen mondatot kérdezett:

– Te szültél még utánam?

Ilona hallgatott.

Margit mama felelt.

– Nem.

– De terhes volt?

– Igen.

Ilona rácsapott az asztalra.

– Elég!

Margit mama összerezzent, de nem hátrált meg.

– Nem, Ilona. Most már tényleg elég volt.

Kiderült, hogy Ilona Gábor örökbefogadása után két évvel várandós lett Edittel.

Nem volt semmilyen orvosi akadály.

A történet, amellyel évtizedeken át érzelmi adósságban tartotta a fiát, egyszerűen nem volt igaz.

Gábor sokáig csak nézett rá.

– Tehát nem azért nem lehetett gyereked, mert befogadtál engem.

– Nem ezt mondtam.

– De ezt hitetted el velem.

– Én neveltelek, etettelek, iskoláztattalak…

– Egy gyerek ezért nem tartozik egész életében hálával az anyjának.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki ezt ilyen nyersen kimondta neki.

Ilona elsírta magát.

Nem látványosan.

Leült, az arcát a kezébe temette.

– Féltem – mondta. – Amikor Zsuzsa először vissza akart jönni érted, már „anya”-nak hívtál. Mit kellett volna tennem?

Gábor hangja halkabb lett.

– Talán később elmondani.

– És ha elhagytál volna?

– Egy gyerek nem hagyja el az anyját azért, mert megtudja, hogy örökbe fogadták.

– Ezt te nem tudhatod.

– Te sem.

Hajnali egy volt, mire mindenki hazament.

Margit mama nálunk aludt, mert nem akartam, hogy ilyen későn egyedül menjen vissza Budára.

Gábor egész éjjel olvasta a leveleket.

Én mellette feküdtem, de nem kérdeztem semmit.

Reggel hat körül megszólalt.

– Zsuzsa soha nem akart visszavenni.

Felültem.

– Tessék?

Odaadta az egyik levelet.

Nem olvastam végig.

Nem volt rá szükség.

A lényege világos volt.

Zsuzsa nem azért akarta látni, hogy „visszavegye”.

Csak azt akarta, hogy Gábor tudja, ki ő.

Azt írta, örül annak, hogy szerető családban nő fel.

Nem akarta szétszakítani azt.

Csak jelen akart lenni valamilyen formában.

Ilona azonban minden kapcsolatot megtiltott.

Két nappal később Gábor felhívta.

A beszélgetés előtt háromszor tette le a telefont.

A negyedik próbálkozásnál Zsuzsa vette fel.

Én csak Gábor arcát láttam.

Először nagyon merev volt.

Aztán összeráncolta a homlokát.

Aztán sírni kezdett.

Harmincnyolc éves korában először hallotta a vér szerinti anyja hangját.

Nem rohant hozzá.

FOLYTATÁS A KÖVETKEZŐ OLDALON

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *