Nem lett hirtelen minden jó.
Hetekig csak telefonon beszéltek.
Az első találkozójuk február elején volt egy győri kávézóban.
Én nem mentem velük.
Gábor egyedül akart menni.
Három órával később hívott.
– Még itt vagyunk.
– Jól vagy?
Hosszú csend következett.
– Azt hiszem.
A következő évben lassan alakult ki közöttük valami.
Nem anya-fia kapcsolat.
Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan ezt az ember elképzeli.
Inkább két felnőtt próbálta bepótolni azt, amit már nem lehetett bepótolni.
Ilona hónapokig alig beszélt velünk.
Aztán egy vasárnap megjelent nálunk.
Nem hívatlanul.
Előtte telefonált.
Ez önmagában változás volt.
Leült a konyhában, és azt mondta Gábornak:
– Tudom, hogy haragszol.
– Igen.
– Nem tudom visszacsinálni.
– Nem.
– De egy dolgot szeretnék, ha tudnál. Soha nem azért hallgattam, mert nem szerettelek.
Gábor ránézett.
– Tudom.
Ilona szemében megjelent a megkönnyebbülés.
Aztán Gábor hozzátette:
– Pont ez benne a legrosszabb.
Ilona nem értette.
– Ha nem szerettél volna, egyszerűbb lenne. De te szerettél, és közben azt hitted, hogy a szeretet feljogosít arra, hogy helyettem dönts arról, mit tudhatok a saját életemről.
Ilona lehajtotta a fejét.
Nem veszekedett.
Talán életében először.
Margit mama még két évig élt.
A végrendeletét nem változtatta meg.
Amikor meghalt, Gábor valóban megörökölte a szentendrei ház felét.
De itt jött az utolsó meglepetés.
A hagyatéki tárgyalás után Gábor megkereste Editet.
– A felét neked adom.
Edit azt hitte, rosszul hall.
– Miért?
– Mert testvérek vagyunk.
– De mama neked hagyta.
– Azért, mert helyre akart hozni valamit. Nekem nem a ház kellett hozzá.
Végül nem ajándékozta el azonnal a tulajdonrészt.
Ketten lettek tulajdonosok Ilonával és Edittel, és hónapokig tárgyaltak.
A házat végül nem adták el.
Felújították.
Margit mama régi hálószobájából kis vendégszoba lett.
A kert végében pedig Gábor ültetett egy diófát.
Zsuzsával együtt.
Ilona is ott volt azon a napon.
Nem beszéltek sokat.
Két nő állt egymás mellett, akik ugyanazt a férfit szerették úgy, hogy közben évtizedeken át féltek egymástól.
Amikor elindultunk hazafelé, Marci megkérdezte:
– Apa, akkor Zsuzsa néni nekem kicsoda?
Gábor gondolkodott pár másodpercig.
– A nagymamád.
Marci azonnal visszakérdezett:
– Akkor két nagymamám van?
Gábor hátranézett rá.
– Igen.
– Ez jó.
– Miért?
Marci vállat vont.
– Kettő jobb, mint egy.
Ilona az anyósülésen ült.
Az ablakon nézett kifelé.
Azt hittem, nem reagál.
Aztán halkan megszólalt:
– Ebben azért van valami.
Gábor rám nézett.
Elmosolyodtam.
És azon a karácsonyi mondaton, amelyből minden elindult – „Ez a ház csak az én gyerekeimé lesz” –, később néha már mi magunk is keserűen nevettünk.
Mert végül nem az derült ki, hogy kié lesz a ház.
Hanem az, hogy egy családot sokkal könnyebb papíron meghatározni, mint a valóságban.
És hogy a titkokat lehet évtizedekig őrizni.
Csak azt nem lehet eldönteni, milyen árat fizetnek értük azok, akiknek soha nem volt választásuk.
